Postcard FI-1546082

Ama vézna lapp legényke,
Fiatal Joukahajnen névre,
Hosszú nagy haragot tart ám,
Régóta irigység marván
Öreg Vejnö ellenében,
Örök dalos ellen éppen.

Alkot íjat irtózatost,
Remek Ívet, cifrázatost,
Ívet vasveretűt készít,
rézbül önti hátsó részit.

Hol szerezzen szíjat hozzá?
Ideget vajon ki ad hozzá?
Híszibéli szarvas ere,
Lempó ördög lenkötele.

Farag nyilat tömérdeket,
Háromágút, nagy sereget,
Nyelét tölgyfából kinyesi
Szurokból fejet tesz neki;
Keményíti nyílveszzeit,
Edzi öldöklőszereit
Fekete féreg folyta lében,
Kígyónak kemény képében.

Vejnemöjnent várja még csak,
Váltig várja, el nem fárad
Ablaka előtt ülőben,
Fészer végin őrködőben,
Figyelve karámok szélén,
Ólálkodva rét szegélyén,
Hátán tegze, nyilat víve,
Hónaljában jeles íve.

Így azután némely napon,
Egyvalamely virradaton
A vízen feketeséget,
Habon lát valami kéket:
„Felhő az ott kelet fele,
Támadaton hajnal jele?”

Nem felhő volt kelet fele,
Támadaton hajnal jele
Volt az öreg Vejnemöjnen,
Örök dalos mindvégiglen.

Ott a vézna lapp legényke,
Fiatal Joukahajnen névre
Tüzes íját, ím, ajozza,
Remek ívét, íme, hozza
Vejnemöjnen végvesztére,
Szuvantói megszüntére.

Anyja kérdi jó előre,
Tudakolja nevelője:
„Mire ajzod nyílipuskád,
Kire fened vasfegyvered?”

Felel fiatal Joukhajnen
Szóval mondja, ígyen ejti:
„Megdöföm az örök Vejnöt.
Megdöföm az örök költőt,
Szívén által, máján néki,
Válla húsán véges-végig.”

Anyja tiltja meglőnie,
Legott tiltja, tántorítja:
„Vejnemöjnent meg ne lőjed,
Kalevhonit el ne öljed,
Vejnemöjnent ha lelőnéd,
Kalevhonit ha elölnéd,
Vége világunk örömének,
Kivesz földünkről az ének.”